Videó egy Chanel balerinacipő felújításáról
Én úgy gondolom, a ruhatárunkat építeni érdemes. Az építés számomra azt jelenti, hogy az alapokkal kezdem, majd a kiegészítő elemek ezután jönnek. Ahogy a házam alapjait sem bontom le és cserélgetem attól függően, mikor mi a divat éppen, úgy a ruhatár kialakításával is hasonlóan járhatok el. Ha hosszú távra tervezek, akkor nagyobb utánajárás lehet megtalálni az alapokat, és időbe telik a folyamatos karbantartás is…. ám mindenképp megtérül e befektetés! Amiért megdolgozom, azt jobban is értékelem.
Gardróbrendezéseknél rendre előfordul, hogy azok a darabok, melyek drágák voltak, mindig nehezebben kerültek szanálásra, meg akkor is, ha az ügyfél is belátta, hogy nagyon nem előnyös neki, nyilván azért nem hordja. Miért? Mert a drága darabok több pénzbe kerültek, tehát többet dolgoztunk értük, tehát több munkaóránk van benne. Ezáltal jobban meggondoltuk, valóban szükségünk van-e rá, így jobban meg is becsüljük. És ugyanezen ok miatt nehezebb belátni azt is, ha rossz döntést hoztunk, drága pénzért, sok munkával… Ezért is érdemesebb minőségi darabokra gyűjteni, vagy turikban/másodkézből vadászni rájuk. Nem csak tovább tart, de jobban is értékeljük!
Ha megismerjük önmagunkat, akkor sokkal jobb döntéseket tudunk hozni. Számunkra jobb döntéseket, amikkel boldogabbak, elégedettebbek leszünk.
Én tisztelem a ruhákat is. Szerintem nem csak embereket lehet tisztelni, tárgyakat is. Miért? Mert emberek vannak mögötte.
- Emberek, akik megtermelték az alapanyagot.
- Akik elkészítettek.
- Akik szállították.
- Akik sok esetben az életüket adták érte.
Én ugyanúgy tudok értékelni ezért egy “műbőr kínai vackot is” (ahogy hallom sokszor), mint egy dizájner darabot. Emberi sorsok vannak ezek mögött is. Ezért dobok ki nagyon nehezen bármit. Szeretem, ha új gazdára lel, amíg lehet még használni. A mai világ nem erre halad, nagyon nem… Én már csak megmaradok ilyen ódivatúnak.
Egy új darabbal a szekrényünkben minden esetben döntést hozunk. Akkor is, ha 1290 Ft-ért vesszük a H&M-ben és fél év múlva kihajítjuk, és veszünk egy másikat, mondván, úgysem kerül semmibe. De kerül. Azért mert nem látjuk, kerül. Emberek életébe. Termőföldekbe, vizekbe, állatok életébe. A fenntarthatóság valami ilyesmi lenne.
Nem kell rongyokban járnunk, persze nem. Lehet a lelkünknek is kedvezni új darabokkal. Ám az már valódi önismeret kérdése, hogy belássuk valóban szüksége van-e akár a lelkünknek is arra az új darabra. Vagy netán csak valami másra vágyunk valójában? Talán szeretetre, elismerésre, megbecsülésre? Messzire vivő gondolatok ezek…
